Előszó
Nagyapánk 1995-ben írt visszaemlékezését teszem közzé ebben a bejegyzésben. Az írógéppel írt szöveget megpróbálom szöveghűen vissza adni, a nyilvánvaló elgépeléseket próbáltam csak javítani. A dátumok, nevek és tények ellenőrzésére vagy pontosítására nem vállalkozom mert ez nem is szakmám és Nagyapó már sok éve nincs velünk hogy tőle tudjak ezekről további információt szerezni.
Az olvasót ha érdekli a téma bővebben, megemlíteném Ungváry Krisztián Budapest ostroma című munkáját. A szerző -mások között- hivatkozik Nagyapám emlékiratára is (a nevét elírták a könyvben: "Dema Andor (1. páncéloshadosztály) kézirata", #87- és #168-as hivatkozások).
https://bookline.hu/product/home.action?_v=Ungvary_Krisztian_Budapest_ostroma&type=22&id=6535
A szövegben előforduló magyar katonai rendfokozatokhoz segédlet:
Bükki-Deme András
Budapest, 2025.02.09.
ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT
1944. november elején az 1. páncélos hadosztály az erdélyi és alföldi harcok után visszavonult Budapest körzetébe, védelmére. Zászlóaljam az I./III. harckocsi zászlóalj volt, melynek tartalékos zászlósa voltam. Pesthidegkútra kerültünk pihenőbe. November végén ezredparancsnokunk a hadosztály-vonat elpusztult tehergépkocsijainak pótlására összevont 10 db tehergépkocsit. Ezen gépkocsioszlop parancsnokaként a hadosztály vonatparancsnokságához vezényelt Pilisvörösvárra. A vonatparancsnokság a római katolikus templom közelében, egy bányatanácsos lakásában volt elhelyezve. Én a szomszédos épületben, a főjegyző lakásában kaptam egy szobát. Ugyanebben a lakásban nyert elhelyezést a legénységem is.
A sok harc és állandó életveszély után nagyon jólesett a pihenés és a biztonság. Munkám csupán annyi volt, hogy kiállítottam a parancsnokság által igényelt gépkocsik menetlevelét, és reggelente útnak indítottam a lőszert, élelmet vagy egyebeket szállító kocsikat a harcoló alakulatokhoz. Néha egy-egy fontosabb szállítmányt magam kísértem el.
Esténként a parancsnokság irodájában – mely a lakás nagy méretű ebédlője volt – beszélgettünk, iszogattunk, és olykor táncos összejöveteleket is rendeztünk. Ezeken a tiszteken kívül a tisztek feleségei és a házigazda nagyon csinos, szép, fiatal tanítónő lánya vett részt. Mivel eredeti képesítésem nekem is tanító volt, ezeken az összejöveteleken a mindkettőnket érdeklő pedagógiai témák és talán az „egy nap a világ” hangulata, no meg fiatalságunk következtében néhány nap alatt összebarátkoztunk. Még ma is nosztalgiával emlékszem vissza azokra az esténkénti szerelmes sétákra a Kálvária stációi között a sűrű hóesésben mikor karonfogva andalogtunk Gyöngyikével.
Sajnos a kényelmes élet és az idill igen rövid ideig tartott. Karácsony szent estéjén vacsorára voltam hivatalos Gyöngyike családjához. December 24. délutánja azonban már vészes hírekkel volt terhes. Az irodában hallgattuk a híradót, de a nyilas híradó meg sem említette a főváros várható körülzárását. Az orosz repülők a környéken ledobtak néhány bombát. Rövid időre az áramszolgáltatás is megszűnt. A sötétséget kihasználtuk egy-egy csókra, de még nem sejtettük, hogy ezek már a búcsú csókjai lesznek.
A bécsi műúton sok különféle jármű özönlött Pest felől menekülőkkel. Tőlük tudtuk meg, hogy az oroszok már majdnem teljesen körülzárták Budát. Délután még Dorog-Esztergom felé nyitott volt a gyűrű, de később már csak Dobogókő felé lehetett kijutni. Este 7–8 óra körül kaptunk parancsot, hogy vonuljunk be a körülzárt Pestre, így a karácsonyi vacsora helyett szörnyű útban volt részünk. Kifelé – sok helyen – kettős sorban özönlő menekülőkkel szemben, néhány légitámadással megspékelve a cca. 20–25 kilométeres utat hosszú órák alatt tettük meg, s hajnali 3 óra felé értünk a Hősök terére.
Reggel egy teherautóval még megpróbáltam visszamenni Vörösvárra, hogy elhozzam Gyöngyikét az oroszok elől, de nem sikerült, mert a pesti vám után már nagyon erősen lőtték az utat.
Az ostromgyűrű szűkülése során aztán egyre beljebb települtünk a sok bombázás, aknázás, ágyúzás, és a nyilasok szörnytettei közepette a rommá bombázott belvárosba. Az ostrom alatt sok szörnyű, tragikus, de tragikomikus epizódban is volt részünk. Például Sónyi Hugó vezérkari százados kocsiját egy nyilas járőr megállította. Két fiatal kölyök igazoltatni akarta. Sónyi kiugrott a kocsiból, mindkettőnek lekevert egy-egy pofont, bependerítette őket a kocsiba, és kivitte őket az első vonalba, hogy ott hősködjenek.
Egy borzasztó, megrendítő eseményben is volt részem, amit soha nem feledthetek el. A vonatparancsnok decembervég valamelyik napja délutánjára tisztigyűlést hívott össze. A parancsnokság akkor az Uránia mozi alagsorában kapott helyet. A pince tele volt civilekkel, a ház lakóival. Az ostrom ellenére aránylag jó hangulat volt. A parancsnokság tisztjei együtt iszogattak a lakókkal, amikor a parancsnok engem is bemutatott. A társaságban volt egy fiatal, szép asszony, akiben felismertem egy falumbeli zsidó szőlőbirtokos leányát. Tudtam, hogy a férje keresztény mérnökember, aki jómódú cipőgyáros volt, s valószínűleg sikerült hamis papírokat szereznie. Ő is felismert engem, és az értekezlet után odajött hozzám, és felajánlotta, hogy ad civil ruhát, és elbújtat. Nagyon szépen megköszöntem kedves ajánlatát, de nem fogadtam el. Eltekintve a nyilas razziák veszélyétől, a dezertálás nem fért össze az erkölcsi elveimmel.
Az értekezletről hazafelé tartva - akkor a Nádor utcában volt a telephelyem -, az egyik Duna felé tartó utcában egy 30–40 főből álló menetoszlopot láttam közeledni, csupa fehérben. Közelebb érve láttam, hogy férfiak és nők, ingben, gatyában, kombinében. Meztelen talpuk alatt csikorgott a hó és a törött üvegcserepek. Zsidó embereket hajtott négy géppisztolyos nyilas a Duna felé. Megdöbbenve álltam, és amikor odaértek, megkérdeztem az egyiktől, hogy „kik ezek?” Soha nem felejtem el cinikus válaszát: „A szent család.” Átvillant az agyamon, hogy ki kellene szabadítanom ezeket a szerencsétleneket, de hogyan vegyem fel a harcot egy szál revolverem hat töltényével, szemben a négy géppisztollyal? Hosszú ideig szinte megdermedve álltam és vártam amíg a Duna parton felkelepelő géppisztolysorozatokból megtudtam, hogy ezeknek a szerencsétleneknek véget ért az utolsó útjuk. Azt a sok szörnyűséget, amit az emberi mivoltukból kivetkőzött nyilas szörnyek elkövettek, nem lehet elfeledni, és nem lehet megbocsátani.
Az új év első napjaiban embereim az egyik téren találtak egy elegáns BMW személygépkocsit üres tankkal. Feltöltötték benzinnel, és elhozták a telephelyünkre. A kocsiról később kiderült, hogy a svájci nagykövet autója. Véletlenül összeakadtunk a sofőrjével, s tőle tudtuk meg, hogy valaki ellopta, és addig futkározott vele, amíg tartott az üzemanyag.
Január 16-án parancsot kaptam, hogy tegyem üzemképtelenné a tehergépkocsikat, és egységemmel gyalogmenetben vonuljak át Budára, mert a hidakat fel fogják robbantani. Személyi holmimat a málhazsákkal beraktam a BMW-be, és megbíztam az írnok szakaszvezetőmet, hogy hozza azt utánunk Budára. Én kis naiv, nem gondoltam arra, hogy a szakaszvezető dörzsölt pesti nyomdász, akinek a szülei is ott laktak, nem lesz hajlandó a bőrét továbbra is kockáztatni, s a kocsival szépen lelépett.
Budán egységemet feltöltötték egy sütő- és ellátóoszlop - főként erdélyi román cigány - legénységével. A szakaszt a Döbrentei és az Ybl Miklós tér közötti szakaszon folyamvédelemre osztották be. Itt aránylag nyugalmas volt a helyzet, eltekintve az állandó nappali aknázás és az éjszakai repülőbombázástól, de közvetlen támadástól nem kellett tartani.
Megváltozott a helyzet, amikor megállt a jégzajlás és beállt a Duna. Az első ilyen éjszakán embereim a védőárkokat tisztították, s zajt hallottak a Dunáról. Leállítottam a munkát és jobban figyeltem. A zaj egyre közeledett. Odakiáltottam: „Állj, ki vagy?” Válasz nem jött. Már a kezembe vettem egy kézigránátot, és dobni készültem, mikor német beszédet hallottam. Kiderült, hogy két német a hidak felrobbantása után valahogy odaát rekedtek, s a Duna parti raktárakban bujkálva várták, hogy beálljon a Duna.
Február 11-én délután a harccsoport-parancsnok tisztigyűlést hívott össze. Ismertette, hogy a német parancsnokság kitörésre készül. A magyar csapatok közül csak a páncélos hadosztályt és valamelyik tüzérosztályt értesítették, s vonták be a kísérletbe. A legénységnek azt kellett mondani, hogy hídfőkiépítést hajtunk végre. Megadta a kitörés útvonalát, a Hűvösvölgyön és a budai hegyeken keresztül, a lehetőségeknek megfelelően. Gyülekező Tinyénél, u.i. a hírek szerint odáig jutottak el a felmentést megkísérlő német csapatok. Térképet az útvonalról és a budai hegyekről természetesen nem kaptam. Indulás előtt levelet írtam szüleimnek, melyet rábíztam egyik sebesült emberemre, aki a községünkkel szomszédos faluból való volt. El is juttatta azt szüleimnek, mikor hazakerült. Rólam csak annyit tudott mondani, hogy mindkét zászlós úr elindult a kitörésre. Az egyik visszajött a körletbe, de a másik – mármint én – nem tértem vissza. Ezzel quasi elparentált engem.
Február 11-én este 8 óra körül indultunk el. Felszerelésem az egyetlen revolveren kívül egy pokróckoszorú, egy gázálarctok volt, benne egy húskonzervvel, két tábla csokoládéval és 100 db Simfónia cigarettával. A csokoládé és a konzerv a német repülőgépekről ledobott utánpótlásból származott, ami főként lőszer volt, de elvétve akadt 1-2 élelmiszeres láda is. Ezek közül sikerült egyet elcsípnünk.
Ködös, nyálkás, 0 fok körüli, zimankós idő volt. Szakaszommal elérkeztem a Margit körúton húzódó frontvonal közelébe. A németek néhány megmaradt harckocsiból és rohamlövegből páncélos éket alkotva erőszakosan törtek át még előbb a Széna téren keresztül a Hűvösvölgy felé. Később megtudtuk, hogy az oroszok hamarabb tudtak a kitörési kísérletről mint mi. A körút úgy meg volt rakva mindenféle tűzfegyverrel, s az állandó rakétázás szinte nappali fényt adott, úgyhogy reménytelen volt itt az áttörés. Szakaszommal és más egységekkel együtt bezsúfolódtunk egy körútra torkolló utcába. Tovább menni lehetetlen volt. Egyszer csak becsapott a tömegbe 2-3 akna. Sokan meghaltak, megsebesültek. Én beugrottam egy alagsori helyiségbe, ahonnan kis idő múlva mikor a harcizaj kicsit csökkent, kijöttem és összeakadtam harccsoport parancsnokunkkal, s néhány ismerős tiszttel. Rövid tanakodás után elindultunk romos utcákon és házakon keresztül a Margit híd felé, és a körút kicsit csendesebb részén egyenként átrohantunk a túlsó oldalra. Négyen-öten lehettünk, s a Rózsadomb felé vettük az útirányt, miközben hol az egyik hol a másik utcasarkon lőttek ránk. Egyszer csak egy nagy kertes épület elé értünk. A bajtársak mondták, hogy ez a Térképészeti Intézet. Itt ismét kaptunk néhány qéppisztoly-sorozatot. Csoportunk szétugrott, néhányan valószínűleg megsebesültek. Én átugrottam a kerítésen, majd a kert felső oldalán lévőn is. Egyszál egyedül maradtam, s fogalmam sem volt, hol vagyok. Most utólag a térképet tanulmányozva, vélhetőleg a Bimbó utcán voltam, elindultam arra, amerre a Hűvösvölgyet sejtettem.
Rövid bandukolás után egy 100-200 fős fegyvertelen német menetoszlop ért utol, melynek élén 2-3 tisztet láttam térképpel, iránytűvel, zseblámpával. Örömmel csatlakoztunk hozzájuk, bízva irányításukban. A menet végén egy magyar hölgyet találtam akivel szóba elegyedve megtudtam, hogy a menet könnyebben sebesült németekből áll, az ő vőlegénye is köztük van, s velük szeretne kijutni a gyűrűből. Kb. 1-2 órát meneteltünk a zimankós sötét ködben. Szinte teljes csend volt itt a környéken de mikor valahol a Lipótmező tájékán lehettünk, elment mellettünk egy orosz lovas szán, amire az egyik német tiszt rálőtt. A lövés hangjára az addig csendes környék úgy felbolydult, mint egy megbolygatott méhkas. Fényszórók gyulladtak, mindenfelől lőttek ránk. A csoport szétspriccelt. Többen elestek, megsebesültek. Mi a hölggyel felszaladtunk egy erdős domboldalra az úttól kb. 50-60 m-re, ahol arra kért hogy várjuk meg a vőlegényét, aki azonban nem jött. Az én hölgyem már nagyon fáradt volt. Panaszkodott , hogy a síbakancs feltörte a lábát, haza akart menni. Alig tudtam lebeszélni azzal, hogy ha az oroszok elkapják, sorba megerőszakolják. A környék abban az időben még alig volt beépítve, itt-ott volt egy-egy villa. Bementünk az egyik közeli villába gondolván, hogy reggel tájékozódunk és meglátjuk mit tudunk tenni. A villában találtunk egy szolgálaton kívüli orvosszázadost civil ruhában. Még emlékszem a nevére: Aigner Károly szegedi belgyógyász. Ő is kitörni készült egy alakulattal, de anginás szívfájdalmai miatt le kellett dekkolnia. Nem valószínű hogy még életben van, ha ki is került a hadifogságból, - ahol is Focsányban szakadtunk el egymástól -, mert nálam 15-20 évvel idősebb volt, s már én is a 8. X felé közeledem.
Az éjszakát beszélgetéssel, esélyeink latolgatásával töltöttük.
Reggel a villa ablakaiból láttuk, hogy a civil lakosság békésen közlekedik, orosz és magyar katonák egyenruhában vörös szalaggal közlekedtek az utakon. Éppen azon tanakodtunk, honnan lehetne nekem civil ruhát szerezni, mikor zörgést hallottunk a hallból. Nyílik az ajtó, s megjelenik egy civil ember. Kiderült, hogy a villa házmestere, aki az udvari lakásban lakott. Kértük, hogy hozzon nekem civil ruhát. Nagyon szívesen megígérte és távozott. Reménykedve vártuk, mikor kb ½ óra múlva megjelenik a feltűzött szuronyú orosz járőr. Drága honfitársunk civilruha helyett őket hozta.
Ellenállásnak nem volt értelme. Az egyik ruszki elvette a pisztolyomat, s első szava ez volt: „csaszi jeszt?”. Elvette a nagyapámtól örökölt duplafedelű zománcberakásos ezüst órámat. Aztán elvezettek egy parancsnokságra, ahol egy őrnagy magyar tolmács segítségével kihallgatott. Különösen afelől érdeklődött, hogy miért nem álltam át hozzájuk. Tudok-e Janos Veresről, aki tábornok létére átállt. A kihallgatás után a doktorral együtt bezártak egy pincébe, ahol az egész napot és éjszakát igen kényelmetlen körülmények és kétségek között töltöttük. Másnap reggel kiengedtek bennünket és összeállítottak egy menetoszlopot, mely 20-30 németből – élén 2 hadnaggyal – és néhány magyarból állt, akik közül egyedül én voltam tiszt. A hölgy is velünk jött, aki már a parancsnokságra kísérés közben kért, vállaljam el hogy én vagyok a vőlegénye.
Elindultunk Pesthidegkútra, ami persze csak később derült ki. Út közben igen tragikus incidens történt, ami erősíteni látszott a németek által terjesztett propagandát a ruszkik kegyetlenségéről. Amikor kiértünk a hűvösvölgyi műútra, éppen akkor érkezett oda egy orosz tehergépkocsi, melynek vezetője meglátván minket, megállt. Leugrott róla a szerzsánt, kirántotta a sorból az egyik német hadnagyot és főbelőtte. Az őrök ezután elzavarták, s szerencsére több ilyen tragikus incidens nem történt. Erősen gondolkodtam, hogy jó lenne leszedni a rangjelzést, mert itt a tisztek élete nincs biztonságban.
Pesthidegkúton bevittek bennünket az iskola egyik tantermébe, s felszólítottak hogy mindenünket rakjuk a padokra. Pénzem, levéltárcám, igazolványom, fényképeim mind ott maradtak, minket pedig kizavartak. Kézzel-lábbal próbáltam megértetni, hogy legalább a gázállarctokot adják vissza, mert abban van a tabak. Az egyik őr megkönyörült rajtam és odadobta nekem. Így az első napokban némi enni és szívni valóm maradt, ami igen nagy kincs volt abban a helyzetben.
A napot és az éjszakát az iskola pincéjében töltöttük. Éjszaka az orosz katonák egyre gyakrabban jöttek le a pincébe és molesztálták a hölgyet, aki menyasszonyomként szerepelt. A lovagiasság azt kívánta hogy a lehetőségek szerint védjem őt, de a végén már a testi épségem is veszélybe került. Közben „mennyasszonyom” dr. L. Marion elmondta hogy közgazdász. Egy jómódú zsidó, polgári család sarja, s hamis papírokkal élt, de a szovjet rendszertől is félt, ezért akart kimenekülni német vőlegény segítségével. Szerencsére lejött a pincébe egy magyar származású szovjet zsidó főhadnagy. A hölgy elmondta neki is, hogy ő zsidó, s a segítségét kérte, hogy vissza kerülhessen Budára. A főhadnagy megígérte, aztán hozzám fordult. Elmondta, hogy minket valószínűleg a SZU-ba visznek hadifogságba. Gondolja, nem akarom, hogy a mennyasszonyom oda is kövessen. Természetesen szívesen bele egyeztem. A hölgyet elvitték és további sorsáról nem tudok.
Az éjszaka folyamán szegény doktoromról a ruszki katonák lehúzták a hosszú bőrkabátját, levették a csizmáját is. Másnap reggel mikor sorakoztattak, hogy tovább vigyenek, derült ki hogy mezítláb van. A ruszkik aztán szereztek valahonnan egy rossz bakancsot, ami azonban legalább két számmal kisebb volt, mint a lába. Le kellett vágnunk az orrát, így aztán az olvadt hólé szabadon közlekedhetett Karcsi bátyám bakancsában.
Így kerültem hadifogságba. Ez volt a bevezetés, s utána még sok cifra dolog történt velem, sok nyomorúságban volt részem a SZU-ban, míg 1947 júniusában hazavezérelt a sors. Nem győzök hálát adni az Istennek, hogy annyi nyomorúság után, jóval 70-en túl, aránylag jó egészségnek, 7 unokának és egy dédunokának örvendhetek.
Sátoraljaújhely, 1995. január 20.
Deme Andor
A sok harc és állandó életveszély után nagyon jólesett a pihenés és a biztonság. Munkám csupán annyi volt, hogy kiállítottam a parancsnokság által igényelt gépkocsik menetlevelét, és reggelente útnak indítottam a lőszert, élelmet vagy egyebeket szállító kocsikat a harcoló alakulatokhoz. Néha egy-egy fontosabb szállítmányt magam kísértem el.
Esténként a parancsnokság irodájában – mely a lakás nagy méretű ebédlője volt – beszélgettünk, iszogattunk, és olykor táncos összejöveteleket is rendeztünk. Ezeken a tiszteken kívül a tisztek feleségei és a házigazda nagyon csinos, szép, fiatal tanítónő lánya vett részt. Mivel eredeti képesítésem nekem is tanító volt, ezeken az összejöveteleken a mindkettőnket érdeklő pedagógiai témák és talán az „egy nap a világ” hangulata, no meg fiatalságunk következtében néhány nap alatt összebarátkoztunk. Még ma is nosztalgiával emlékszem vissza azokra az esténkénti szerelmes sétákra a Kálvária stációi között a sűrű hóesésben mikor karonfogva andalogtunk Gyöngyikével.
Sajnos a kényelmes élet és az idill igen rövid ideig tartott. Karácsony szent estéjén vacsorára voltam hivatalos Gyöngyike családjához. December 24. délutánja azonban már vészes hírekkel volt terhes. Az irodában hallgattuk a híradót, de a nyilas híradó meg sem említette a főváros várható körülzárását. Az orosz repülők a környéken ledobtak néhány bombát. Rövid időre az áramszolgáltatás is megszűnt. A sötétséget kihasználtuk egy-egy csókra, de még nem sejtettük, hogy ezek már a búcsú csókjai lesznek.
A bécsi műúton sok különféle jármű özönlött Pest felől menekülőkkel. Tőlük tudtuk meg, hogy az oroszok már majdnem teljesen körülzárták Budát. Délután még Dorog-Esztergom felé nyitott volt a gyűrű, de később már csak Dobogókő felé lehetett kijutni. Este 7–8 óra körül kaptunk parancsot, hogy vonuljunk be a körülzárt Pestre, így a karácsonyi vacsora helyett szörnyű útban volt részünk. Kifelé – sok helyen – kettős sorban özönlő menekülőkkel szemben, néhány légitámadással megspékelve a cca. 20–25 kilométeres utat hosszú órák alatt tettük meg, s hajnali 3 óra felé értünk a Hősök terére.
Reggel egy teherautóval még megpróbáltam visszamenni Vörösvárra, hogy elhozzam Gyöngyikét az oroszok elől, de nem sikerült, mert a pesti vám után már nagyon erősen lőtték az utat.
Az ostromgyűrű szűkülése során aztán egyre beljebb települtünk a sok bombázás, aknázás, ágyúzás, és a nyilasok szörnytettei közepette a rommá bombázott belvárosba. Az ostrom alatt sok szörnyű, tragikus, de tragikomikus epizódban is volt részünk. Például Sónyi Hugó vezérkari százados kocsiját egy nyilas járőr megállította. Két fiatal kölyök igazoltatni akarta. Sónyi kiugrott a kocsiból, mindkettőnek lekevert egy-egy pofont, bependerítette őket a kocsiba, és kivitte őket az első vonalba, hogy ott hősködjenek.
Egy borzasztó, megrendítő eseményben is volt részem, amit soha nem feledthetek el. A vonatparancsnok decembervég valamelyik napja délutánjára tisztigyűlést hívott össze. A parancsnokság akkor az Uránia mozi alagsorában kapott helyet. A pince tele volt civilekkel, a ház lakóival. Az ostrom ellenére aránylag jó hangulat volt. A parancsnokság tisztjei együtt iszogattak a lakókkal, amikor a parancsnok engem is bemutatott. A társaságban volt egy fiatal, szép asszony, akiben felismertem egy falumbeli zsidó szőlőbirtokos leányát. Tudtam, hogy a férje keresztény mérnökember, aki jómódú cipőgyáros volt, s valószínűleg sikerült hamis papírokat szereznie. Ő is felismert engem, és az értekezlet után odajött hozzám, és felajánlotta, hogy ad civil ruhát, és elbújtat. Nagyon szépen megköszöntem kedves ajánlatát, de nem fogadtam el. Eltekintve a nyilas razziák veszélyétől, a dezertálás nem fért össze az erkölcsi elveimmel.
Az értekezletről hazafelé tartva - akkor a Nádor utcában volt a telephelyem -, az egyik Duna felé tartó utcában egy 30–40 főből álló menetoszlopot láttam közeledni, csupa fehérben. Közelebb érve láttam, hogy férfiak és nők, ingben, gatyában, kombinében. Meztelen talpuk alatt csikorgott a hó és a törött üvegcserepek. Zsidó embereket hajtott négy géppisztolyos nyilas a Duna felé. Megdöbbenve álltam, és amikor odaértek, megkérdeztem az egyiktől, hogy „kik ezek?” Soha nem felejtem el cinikus válaszát: „A szent család.” Átvillant az agyamon, hogy ki kellene szabadítanom ezeket a szerencsétleneket, de hogyan vegyem fel a harcot egy szál revolverem hat töltényével, szemben a négy géppisztollyal? Hosszú ideig szinte megdermedve álltam és vártam amíg a Duna parton felkelepelő géppisztolysorozatokból megtudtam, hogy ezeknek a szerencsétleneknek véget ért az utolsó útjuk. Azt a sok szörnyűséget, amit az emberi mivoltukból kivetkőzött nyilas szörnyek elkövettek, nem lehet elfeledni, és nem lehet megbocsátani.
Az új év első napjaiban embereim az egyik téren találtak egy elegáns BMW személygépkocsit üres tankkal. Feltöltötték benzinnel, és elhozták a telephelyünkre. A kocsiról később kiderült, hogy a svájci nagykövet autója. Véletlenül összeakadtunk a sofőrjével, s tőle tudtuk meg, hogy valaki ellopta, és addig futkározott vele, amíg tartott az üzemanyag.
Január 16-án parancsot kaptam, hogy tegyem üzemképtelenné a tehergépkocsikat, és egységemmel gyalogmenetben vonuljak át Budára, mert a hidakat fel fogják robbantani. Személyi holmimat a málhazsákkal beraktam a BMW-be, és megbíztam az írnok szakaszvezetőmet, hogy hozza azt utánunk Budára. Én kis naiv, nem gondoltam arra, hogy a szakaszvezető dörzsölt pesti nyomdász, akinek a szülei is ott laktak, nem lesz hajlandó a bőrét továbbra is kockáztatni, s a kocsival szépen lelépett.
Budán egységemet feltöltötték egy sütő- és ellátóoszlop - főként erdélyi román cigány - legénységével. A szakaszt a Döbrentei és az Ybl Miklós tér közötti szakaszon folyamvédelemre osztották be. Itt aránylag nyugalmas volt a helyzet, eltekintve az állandó nappali aknázás és az éjszakai repülőbombázástól, de közvetlen támadástól nem kellett tartani.
Megváltozott a helyzet, amikor megállt a jégzajlás és beállt a Duna. Az első ilyen éjszakán embereim a védőárkokat tisztították, s zajt hallottak a Dunáról. Leállítottam a munkát és jobban figyeltem. A zaj egyre közeledett. Odakiáltottam: „Állj, ki vagy?” Válasz nem jött. Már a kezembe vettem egy kézigránátot, és dobni készültem, mikor német beszédet hallottam. Kiderült, hogy két német a hidak felrobbantása után valahogy odaát rekedtek, s a Duna parti raktárakban bujkálva várták, hogy beálljon a Duna.
Február 11-én délután a harccsoport-parancsnok tisztigyűlést hívott össze. Ismertette, hogy a német parancsnokság kitörésre készül. A magyar csapatok közül csak a páncélos hadosztályt és valamelyik tüzérosztályt értesítették, s vonták be a kísérletbe. A legénységnek azt kellett mondani, hogy hídfőkiépítést hajtunk végre. Megadta a kitörés útvonalát, a Hűvösvölgyön és a budai hegyeken keresztül, a lehetőségeknek megfelelően. Gyülekező Tinyénél, u.i. a hírek szerint odáig jutottak el a felmentést megkísérlő német csapatok. Térképet az útvonalról és a budai hegyekről természetesen nem kaptam. Indulás előtt levelet írtam szüleimnek, melyet rábíztam egyik sebesült emberemre, aki a községünkkel szomszédos faluból való volt. El is juttatta azt szüleimnek, mikor hazakerült. Rólam csak annyit tudott mondani, hogy mindkét zászlós úr elindult a kitörésre. Az egyik visszajött a körletbe, de a másik – mármint én – nem tértem vissza. Ezzel quasi elparentált engem.
Február 11-én este 8 óra körül indultunk el. Felszerelésem az egyetlen revolveren kívül egy pokróckoszorú, egy gázálarctok volt, benne egy húskonzervvel, két tábla csokoládéval és 100 db Simfónia cigarettával. A csokoládé és a konzerv a német repülőgépekről ledobott utánpótlásból származott, ami főként lőszer volt, de elvétve akadt 1-2 élelmiszeres láda is. Ezek közül sikerült egyet elcsípnünk.
Ködös, nyálkás, 0 fok körüli, zimankós idő volt. Szakaszommal elérkeztem a Margit körúton húzódó frontvonal közelébe. A németek néhány megmaradt harckocsiból és rohamlövegből páncélos éket alkotva erőszakosan törtek át még előbb a Széna téren keresztül a Hűvösvölgy felé. Később megtudtuk, hogy az oroszok hamarabb tudtak a kitörési kísérletről mint mi. A körút úgy meg volt rakva mindenféle tűzfegyverrel, s az állandó rakétázás szinte nappali fényt adott, úgyhogy reménytelen volt itt az áttörés. Szakaszommal és más egységekkel együtt bezsúfolódtunk egy körútra torkolló utcába. Tovább menni lehetetlen volt. Egyszer csak becsapott a tömegbe 2-3 akna. Sokan meghaltak, megsebesültek. Én beugrottam egy alagsori helyiségbe, ahonnan kis idő múlva mikor a harcizaj kicsit csökkent, kijöttem és összeakadtam harccsoport parancsnokunkkal, s néhány ismerős tiszttel. Rövid tanakodás után elindultunk romos utcákon és házakon keresztül a Margit híd felé, és a körút kicsit csendesebb részén egyenként átrohantunk a túlsó oldalra. Négyen-öten lehettünk, s a Rózsadomb felé vettük az útirányt, miközben hol az egyik hol a másik utcasarkon lőttek ránk. Egyszer csak egy nagy kertes épület elé értünk. A bajtársak mondták, hogy ez a Térképészeti Intézet. Itt ismét kaptunk néhány qéppisztoly-sorozatot. Csoportunk szétugrott, néhányan valószínűleg megsebesültek. Én átugrottam a kerítésen, majd a kert felső oldalán lévőn is. Egyszál egyedül maradtam, s fogalmam sem volt, hol vagyok. Most utólag a térképet tanulmányozva, vélhetőleg a Bimbó utcán voltam, elindultam arra, amerre a Hűvösvölgyet sejtettem.
Rövid bandukolás után egy 100-200 fős fegyvertelen német menetoszlop ért utol, melynek élén 2-3 tisztet láttam térképpel, iránytűvel, zseblámpával. Örömmel csatlakoztunk hozzájuk, bízva irányításukban. A menet végén egy magyar hölgyet találtam akivel szóba elegyedve megtudtam, hogy a menet könnyebben sebesült németekből áll, az ő vőlegénye is köztük van, s velük szeretne kijutni a gyűrűből. Kb. 1-2 órát meneteltünk a zimankós sötét ködben. Szinte teljes csend volt itt a környéken de mikor valahol a Lipótmező tájékán lehettünk, elment mellettünk egy orosz lovas szán, amire az egyik német tiszt rálőtt. A lövés hangjára az addig csendes környék úgy felbolydult, mint egy megbolygatott méhkas. Fényszórók gyulladtak, mindenfelől lőttek ránk. A csoport szétspriccelt. Többen elestek, megsebesültek. Mi a hölggyel felszaladtunk egy erdős domboldalra az úttól kb. 50-60 m-re, ahol arra kért hogy várjuk meg a vőlegényét, aki azonban nem jött. Az én hölgyem már nagyon fáradt volt. Panaszkodott , hogy a síbakancs feltörte a lábát, haza akart menni. Alig tudtam lebeszélni azzal, hogy ha az oroszok elkapják, sorba megerőszakolják. A környék abban az időben még alig volt beépítve, itt-ott volt egy-egy villa. Bementünk az egyik közeli villába gondolván, hogy reggel tájékozódunk és meglátjuk mit tudunk tenni. A villában találtunk egy szolgálaton kívüli orvosszázadost civil ruhában. Még emlékszem a nevére: Aigner Károly szegedi belgyógyász. Ő is kitörni készült egy alakulattal, de anginás szívfájdalmai miatt le kellett dekkolnia. Nem valószínű hogy még életben van, ha ki is került a hadifogságból, - ahol is Focsányban szakadtunk el egymástól -, mert nálam 15-20 évvel idősebb volt, s már én is a 8. X felé közeledem.
Az éjszakát beszélgetéssel, esélyeink latolgatásával töltöttük.
Reggel a villa ablakaiból láttuk, hogy a civil lakosság békésen közlekedik, orosz és magyar katonák egyenruhában vörös szalaggal közlekedtek az utakon. Éppen azon tanakodtunk, honnan lehetne nekem civil ruhát szerezni, mikor zörgést hallottunk a hallból. Nyílik az ajtó, s megjelenik egy civil ember. Kiderült, hogy a villa házmestere, aki az udvari lakásban lakott. Kértük, hogy hozzon nekem civil ruhát. Nagyon szívesen megígérte és távozott. Reménykedve vártuk, mikor kb ½ óra múlva megjelenik a feltűzött szuronyú orosz járőr. Drága honfitársunk civilruha helyett őket hozta.
Ellenállásnak nem volt értelme. Az egyik ruszki elvette a pisztolyomat, s első szava ez volt: „csaszi jeszt?”. Elvette a nagyapámtól örökölt duplafedelű zománcberakásos ezüst órámat. Aztán elvezettek egy parancsnokságra, ahol egy őrnagy magyar tolmács segítségével kihallgatott. Különösen afelől érdeklődött, hogy miért nem álltam át hozzájuk. Tudok-e Janos Veresről, aki tábornok létére átállt. A kihallgatás után a doktorral együtt bezártak egy pincébe, ahol az egész napot és éjszakát igen kényelmetlen körülmények és kétségek között töltöttük. Másnap reggel kiengedtek bennünket és összeállítottak egy menetoszlopot, mely 20-30 németből – élén 2 hadnaggyal – és néhány magyarból állt, akik közül egyedül én voltam tiszt. A hölgy is velünk jött, aki már a parancsnokságra kísérés közben kért, vállaljam el hogy én vagyok a vőlegénye.
Elindultunk Pesthidegkútra, ami persze csak később derült ki. Út közben igen tragikus incidens történt, ami erősíteni látszott a németek által terjesztett propagandát a ruszkik kegyetlenségéről. Amikor kiértünk a hűvösvölgyi műútra, éppen akkor érkezett oda egy orosz tehergépkocsi, melynek vezetője meglátván minket, megállt. Leugrott róla a szerzsánt, kirántotta a sorból az egyik német hadnagyot és főbelőtte. Az őrök ezután elzavarták, s szerencsére több ilyen tragikus incidens nem történt. Erősen gondolkodtam, hogy jó lenne leszedni a rangjelzést, mert itt a tisztek élete nincs biztonságban.
Pesthidegkúton bevittek bennünket az iskola egyik tantermébe, s felszólítottak hogy mindenünket rakjuk a padokra. Pénzem, levéltárcám, igazolványom, fényképeim mind ott maradtak, minket pedig kizavartak. Kézzel-lábbal próbáltam megértetni, hogy legalább a gázállarctokot adják vissza, mert abban van a tabak. Az egyik őr megkönyörült rajtam és odadobta nekem. Így az első napokban némi enni és szívni valóm maradt, ami igen nagy kincs volt abban a helyzetben.
A napot és az éjszakát az iskola pincéjében töltöttük. Éjszaka az orosz katonák egyre gyakrabban jöttek le a pincébe és molesztálták a hölgyet, aki menyasszonyomként szerepelt. A lovagiasság azt kívánta hogy a lehetőségek szerint védjem őt, de a végén már a testi épségem is veszélybe került. Közben „mennyasszonyom” dr. L. Marion elmondta hogy közgazdász. Egy jómódú zsidó, polgári család sarja, s hamis papírokkal élt, de a szovjet rendszertől is félt, ezért akart kimenekülni német vőlegény segítségével. Szerencsére lejött a pincébe egy magyar származású szovjet zsidó főhadnagy. A hölgy elmondta neki is, hogy ő zsidó, s a segítségét kérte, hogy vissza kerülhessen Budára. A főhadnagy megígérte, aztán hozzám fordult. Elmondta, hogy minket valószínűleg a SZU-ba visznek hadifogságba. Gondolja, nem akarom, hogy a mennyasszonyom oda is kövessen. Természetesen szívesen bele egyeztem. A hölgyet elvitték és további sorsáról nem tudok.
Az éjszaka folyamán szegény doktoromról a ruszki katonák lehúzták a hosszú bőrkabátját, levették a csizmáját is. Másnap reggel mikor sorakoztattak, hogy tovább vigyenek, derült ki hogy mezítláb van. A ruszkik aztán szereztek valahonnan egy rossz bakancsot, ami azonban legalább két számmal kisebb volt, mint a lába. Le kellett vágnunk az orrát, így aztán az olvadt hólé szabadon közlekedhetett Karcsi bátyám bakancsában.
Így kerültem hadifogságba. Ez volt a bevezetés, s utána még sok cifra dolog történt velem, sok nyomorúságban volt részem a SZU-ban, míg 1947 júniusában hazavezérelt a sors. Nem győzök hálát adni az Istennek, hogy annyi nyomorúság után, jóval 70-en túl, aránylag jó egészségnek, 7 unokának és egy dédunokának örvendhetek.
Sátoraljaújhely, 1995. január 20.
Deme Andor
